Török kamionstopp
A délelőtti órákban indultunk el Isztambulból, de a lemenő Nap már a papir szerinti fővárostól, Ankarától néhány km-re délre egy kis városkában talált minket. A sziriai határ közelébe akartunk eljutni, igy táblánkon a dél-török város, Hatay neve volt olvasható.
Már kigyúltak az utcai fények, mikor felvett minket Omer és tűzpiros kamionja. 40 tonnás terhének köszönhetően ő volt a leglassabb az 5 kamionból álló konvojban. Mindannyian egy cégnek dolgoztak, mely 4 telephelyről kiindulva összesen 27 kamiont tart állandó mozgásban. Nemzetközi fuvarokat is vállalnak, járnak többek között Kazahsztánba, Sziriába, Iránba... és Irakba is -"oda ne menjetek!" -mondta egyikük, majd felhúzva a pólóját egy lőtt sebb helyét mutatta a hasán.
Omerék nem sokkal 8 előtt vettek fel minket, igy hamarosan megálltunk, hogy a Ramadán engedte esti étkezésnek rendesen megadják a módját. Mi csak teát kértünk -lévén nemrég ettünk-, ők mégis jobbnál jobb falatokkal láttak el minket saját tányérjukról. Egyikük grillezett csirkét nyújtott felénk, másikuk húslepényből és kenyérből "török burgert" állitott össze nekünk, s persze folyamatosan rendelték a teákat.
1-2 szót ismertek csak angolul, igy a kommunikáció leginkább köztük zajlott, hadarva és jókedvvel. Imádták ugratni egymást. Közel óránként megálltunk egy teára -ilyenkor összegyűltek és kezdődött a kiabálás, a nevetés. Barátnőiket hivogatták, egymásnak adták át a telefont, kergették egymást, rendelték a teákat, majd hirtelen végeszakadt és indultunk tovább.
Kenneth hol egyikükkel, hol másikukkal utazott, én maradtam végig Omernél. Néha megpróbáltam aludni, de a teák és a kátyúk megakadályoztak ebben. Utaztam már kamionban korábban is, sokuk kabinja akár egy zsibvásár. Omeré igen puritán volt.
A két űlés közti emeltebb rész szőnyeggel volt boritva és inkább asztalként használta -cipő nem érhette. A műszerfalat egyszerű diszitésű "teritő" védte, melynek lelógó rojtjait a hősugárzó táncoltatta időről időre. Az űlések mögött volt az ágy, vastag, puha lepedővel takarva. Az egész kabin egy nagy tér volt, magas belmagassággal, néhány kalaptartóval az űlések felett, egyébként csupasz falakkal.
Omer 2 mobiltelefonja és még több sim-kártyája állandó jeleggel dolgozott. Nem csak a dudával és villanófényekkel kommunikált kollégáival, de rendszeresen telefonáltak is. Vagy őt hivták, vagy ő hivott valakit, vagy csak zenét játszott a telefonon..., mindenesetre állandóan a töltőn kellett tartania a készülékeket, hogy birják az iramot. Nagy ritkán egy-egy rövid ének, talán imádság is hallható volt a kormány felöl.
Az utolsó közös étkezés és teázás után szóváltásba keveredtek a parkolóban. Végül a társai elbúcsúztak tőlünk, s mi mindketten Omerrel indultunk tovább. Mint megtudtuk, a többiek aludni mentek, de ő nem, hogy "barátai" hamarabb eljuthassanak célukhoz. Mikor mi erre mondtuk, hogy nekünk van időnk, aludjon, ugyanazt láttam az arcán, mint mikor az utolsó teázás után már némileg erőszakosan mi fizettünk, s nem hagytuk, hogy mindent ő álljon. Nem sértődés volt ez, hanem fájdalom. Csak egy pillanatra, de fájdalom volt az, ami az arcán tükröződött.
Nem sokkal 9 előtt rakott ki minket a hatayi leágazásnál, kb. 600 km-es út után. Orcán csókolt minket és utunkra eresztett. 100 méter gyaloglás után megállt egy autó és elvitt Hatayba.
